Hétköznapi angyalok
2020.05.24
Sokszor eltűnődök, mi az, ami nap, mint nap erőt ad a folytatáshoz.
Hiszen - nem tagadom- sokszor ott ül a mellkasunkon a mázsás súly, és gyakran feltesszük a kérdést: elegek vagyunk mi az élet-halál harcok megvívásában?
A válasz természetesen a NEM.
Tudjuk, a család az a biztos hely, melyben van legalább egy olyan ember, akihez bármi történik odamehetünk, kiönthetjük szívünk bánatát, akire örökké emlékezhetünk, és ha rágondolunk szívünket melegség járja át.
Az emlékek néha megfakulnak, de sosem halványodhatnak meg annyira, hogy ne tudjunk erőt meríteni belőle.
Olykor természetessé válik, hogy minden rendben megy az életünkben, és ilyenkor tudatosan kell emlékeztetnünk magunkat arra hogy érezzük, ez egyfajta kiváltság.
Kiváltság, hiszen sok-sok ember minden nap küzd az életben maradásért. Időnként egy csapatnyi Angyal melléjük szegődik, de az igazság az, hogy az Angyalok is elfáradnak néha.
Olykor-olykor úgy érezzük szélmalom harcot vívunk, melynek soha nem lesz vége.
Aztán valami történik. Találkozunk egy újabb történettel, amitől úgy érezzük megtáltosodunk, és hegyeket mozgatunk meg.
Ilyen a mi hivatásunk: egy örökös hullámvölgy.
Hullámvölgy, amely magába szippant, majd mikor igazán eltökélted hogy folytatod, kidob magából.
A szeretet néha egy édesanya, vagy édesapa bőrébe bújik, olykor egy szerető nagymama, vagy pótszülő óvja gyermekét. Egy közös azonban van bennük: mindegyik történet mögött ott van az a bizonyos EMBER, akire érdemes emlékezni.
A biztos pont, aki sosem adja fel, és akik miatt a mi kis csoportunk is életben marad. Hiszen általuk ismerhetjük meg ezeket a historiákat, és velük együtt leszünk erősebbek lelkileg.
Nélkülük ez harc nem is létezne. A Hősök nélkül, akiknek sokszor mi jelentjük a fényt az alagút végén.
Nekünk pedig néha nem kell más, csak az emlék. A kispárna érintése, a fenyő illata, egy símogatás, egy kedves szó, melyektől újra szárnyrakelünk, és új erőt kapunk, újabb kihívások, újabb tennivalók után vagy csak egyszerűen egy újabb, csodas hétkoznapra....
- D. Nagy Mariann -
Napok óta kering, bukdácsol bennem néhány gondolat. Az elmúlt hetekben egy érzelmi örvénybe keveredtem. Hagyom néha, hogy besszippantson, hagyom azt is, hogy megkavarjon. Felemel, majd lenyom a mélyre, felrepít aztán újra leszippant. Tenni ellene felesleges, s mire a szösszenetem végére érsz, rájössz, hogy nem is szeretnék!
Sokat vagyok egy közösségi oldalon. Többet mint kellene. Ha lenne kertem vagy állataim, akkor nyilván azokkal is foglalkoznék (a családon kívül) és kevesebbet lapozgatnám azt az arc-könyv nevezetű oldalt. Szóval, olvasok, nézek figyelek. Szembejön mindenféle: politika, fogyókúra, intelligens írások, csacska kommentek. Viták, szép idézetek, képek videók színes kavalkádja pörög a képernyőn. Videók. Nem mindig szépek! Elég kegyetlenül és nyíltan az arcunkba tolják a valóságot, amiről eddig nem is tudtuk, hogy létezik. Éhező vagy/és beteg gyermekek, természeti katasztrófák, magányos idősek, elhagyott állatok. Na itt kezdődik az én örvényem. Innen indult pici szellőként s lett belöle orkán.
Minél több ilyen jött velem szembe, annál érzékenyebb lettem. Elszoruló torokkal néztem a képeket, lelkemre mázsás kő zuhant. Homályosan láttam a betűket, pislognom kellett párat, hogy kibuggyanjon a könycsepp, felsóhajtson könnyebbülten a lelkem és újra tisztan lássak. Tenni kell valamit! Segíteni, támogatni kell!Sajnos nem vagyok milliárdos, de ha az lennék sem sokáig élvezném a gazdagságot, ennek is adnék, azt is támogatnám. Oda állateledelt küldenék, amoda házat. Ide pénzt, oda ruhát.. lenne hova. Sajnos nagyon sok helye lenne. De, milliárdok nincsenek. Napokig ízlelgettem, piszkálgattam agyamban az elvetett gondolatot : tegyél valamit!!! De mit? Hol kezdjem? A megoldás a már említett arckönyv oldalról érkezett. Több csoport tagja vagyok, állatmenhelyes, cica -kutya mentős, gyermekek megsegítésére létre hozott oldalak ezek. Csoporttag vagyok, de kevésnek érzem a tetszikeléseket, megosztásokat! Ennél több van bennem! Képes vagyok rá?? Mi lenne, ha megpróbálnék minél több emberhez infókat eljuttatni, hogy minél többen megismerjék ezeket a problémákat, s ha csak egy kicsivel is, de közelebb tolják az ügyet a sikerhez? Nem tudom elfogadni, hogy valakinek az élete az egészsége, a léte, a lakhatósága.. a mindennapi betevője csak egy dologtól függjön.. pénz, pénz, pénz! S elkezdődött! Írtam, osztottam, megosztottam, újra osztottam, kommenteltem, tetszikeltem... s egy csipet csapatban találtam magam. Egy kérdés: csatlakozol? Persze, hol kezdjük?? - S már bent is voltam a sűrűjében. Kicsi emberek nagy szívvel, érzelmekkel és segíteni akarással. Mindenkinek külön-külön megvan a maga élete örömökkel és keresztekkel együtt. De amikor egyhelyre gyűlünk, megszűnik a külvilág. Mindenki azt tesz a csapatért, amiben a legjobb! Egyik ír, másik telefonál, harmadik háttérben dolgozik, negyedik búzdít, ötödik lelkesít... és így tovább. Van aki ötletel, van aki kreatív. Van aki ellenzék, s tudod, pont ez a jó benne, hogy ahányan vagyunk, annyi félék. Mégis a végére egy csodálatos egyetértés születik. Kéz a kézben sokszínűen előre! Megcsináljuk, ha szükséges rossz is a pénz, nem minden. A szeretetnek nem állhat útjába!
Hogy vannak-e félelmeink? Persze, hogy vannak. Hogy kicsúszúnk az időből, hogy valami elkerüli a figyelmünket, hogy nem lesz meg minden amikorra kell, hogy túlvállaljuk magunkat. A legnagyobb pedig, hogy nem tudunk mindenkinek segíteni :( . A sor, nagyon nagyon hosszú. Ha egy kihívást teljesítünk, mindjárt három bukkan fel helyette. De talán, pont ez az a dopping, ami felpezsdíti a szívet és búzdítja az agyat! Hajrá! Menj tovább! Várnak, számítanak ránk! A közös célért előre!
S ha az írásom végén azt gondolnád, hogy hősök vagyunk ki kell ábrándítsalak. Nem vagyunk kivont karddal előrerohanó amazonok, sem erős harcedzett emberek. Anyukák vagyunk. Gyógypuszit és ragtapaszt adó, főző és porszívózó, mesét mondó és dolgozni járó lányok, asszonyok. S a mindennapi teendők között beosonunk gyakrak a kis világunkba, a mi kis csoportunkba, hogy néhány percig vagy ha időnk engedi akár 1-2 óráig, hadd lehessünk angyalok. Hogy bekeverjen az örvény, hogy megforgasson az orkán. Ilyenek vagyunk mi, hétköznapi, földi angyalok.
-Solyka-