Mesesarok

Szűcs Marika : Az aranykert története

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Aranykert, ahol vidám tündérek csilingelő hangja töltötte be a vidéket. Itt minden növény: a fák, a bokrok, a szőkén ringatózó búzamezők, bőséges és fenséges ízű terméstől roskadoztak. A madarak, a virágok, a pillangók pompás színekkel festették be a tájat.
Egy szép napon emberek érkeztek az Aranykertbe. Ámulatba ejtette őket a sok szépség, hiszen ehhez foghatót soha életükben nem láttak. A tündérek kedvesen köszöntötték őket. 

- Isten hozott titeket a virágos, gyümölcsös Aranykertünkben. Látjátok, itt minden nagy bőségben terem, és minden Isten áldotta tökéletes szépségnek örvend. Boldogságban élhetnétek velük, ha ide költöznétek. Nézzétek csak, a folyóban annyi aranyunk van, hogy nem csak ékszereket, de minden edényünket ebből készíthetnénk. Egy kéré- sünk van csupán! Szerető, gondoskodó, és dolgos kezekkel óvjátok meg magatok, és utódaitok számára ezt az Aranykertet.

Az emberek boldogan fogadták a tündérek ajánlatát, és szépen lassan benépesült az vidék. Gomba módra szaporodott a sok-sok apró, ám annál szebb házikó. A környék megtelt boldog asszonyok énekhangjával, akiknek mindegy volt, hogy szorgos munka közben, vagy gyermekük altatásakor énekelnek, a hangjuk mindenkor csodálatosan zengett. A férfiak dolgos keze nyomán szépültek, épültek az otthonok. Az emberek mély hálával a szívükben tisztelték a Tündéreket, amiért ilyen környezet biztosítottak számukra. A Tündérek is nagyra értékelték az emberek kitartó, szorgalmas mindennapi munkáját. Így telt el sok-sok emberöltő, bőségben, boldogságban, nyugalomban, egymást segítő közösségben.

Egy napon azonban néhány ember tanakodni kezdett. 

 - Mindenünk megvan, aranyunk rengeteg miért is kell hát egész nap dolgoznunk? Eleinte csak beszélgettek erről, ám egy nap egy férfi összehívta az Aranykert összes lakóját, kiállt eléjük, és ezt mondta nekik:

 - Nézzétek, milyen gazdagok vagyunk, béreseket alkalmazhatnánk, akiket megfizetnénk, és ők dolgoznának helyettünk! 

A lakók megdöbbenve válaszoltak:

 - Hogy jut eszedbe ilyen butaság! Mi nagyon szívesen ápoljuk a fákat, a földeket, az állatokat, akik hálából ellátnak minket minden földi finomsággal. Örömmel építjük és szépítjük a házainkat, szőjük a ruháinkat, készítjük a használati dolgainkat! Emberöltők óta így élünk itt a legnagyobb boldogságban!  

A férfi azonban csendre intette őket, és így folytatta:
- Jaj de esztelenek vagytok. Csak néhány órát dolgoznának helyettünk. Mi meg a szabadidőnkben pihenhetnénk. Gondolkodjatok! - emelete fel a szavát, majd sarkon fordult és ott hagyta a tömeget.
Ettől a naptól kezdve, mint a járvány terjedt az emberek között a gondolat, amit a férfi a beléjük ültetett és hamarosan meg is mondták neki, hogy mégsem olyan butaság, amiről beszélt, sőt tetszik az ötlete. Elmentek hát a poros, piszkos városba, hogy dolgozókat vásároljanak az aranyukért. Jöttek is szíves örömest munkára az emberek. A koszos, büdös várost elhagyva szívesen dolgoztak az Aranykertben, ápolták fákat, állatokat. Hamar eltelt a négy órai munka ebben a csodálatosan szép környezetben, és még fizetséget is kaptak érte. Ez volt ám a legjobb üzlet, amit az életükben kötöttek.
Teltek múltak az évek, és a Tündérek nem nézték jó szemmel, ami az Aranykertben történt. Emlékeztették is az embereket, hogy volt egy megállapodás, amikor idetelepedtek.
A lakosok azonban, nem igen törődtek a Tündérek figyelmeztetésével, csak jót nevettek rajtuk. Sőt egyre jobban megtetszett nekik a pihenés, úgyhogy, nem kellett sokat várni, mire megszületett a második döntésük is: ezen túl nem négy, hanem nyolc órára jöjjenek a munkások dolgozni.

- Van elég aranyunk, hogy megfizessük a munkájukat, nekünk meg még több szabadidőnk lesz. - mondták elégedetten.

Ám a kezdeti pihenésből, henyélés, semmittevés lett, és emellett a Tündéreket sem tisztelték már, elkezdtek illetlenül, és durván bánni velük.

- Nincs szükségünk rátok! - mondták a Tündéreknek. -  Láthatjátok aranyért mindent meg tudunk venni, a saját kényelmünket, az embereket, akik szolgálnak nekünk. 

A Tündérek így figyelmeztették őket:
- Ha nem tértek vissza a korábban megkötött egyezségünkhöz, akkor bizony mi elhagyjuk az Aranykertet!

 Az ellustult emberek elkezdtek nevetgélni, sunyi módon dörzsölgették a kezüket és alig várták, hogy a Tündérek elhagyják ezt a szép és gazdag vidéket. Ezt látván a Tündérek, szomorúan hajtották le a fejüket.

 Egyik hajnali órában, amikor csend honolt mindenütt, a Tündérek összegyűltek a folyó partján, és bánatukban meghozták végső döntésüket. Elhagyják az Aranykertet. Egyik pillanatról a másikra hófehér Hattyúkká változtak és elrepültek. Fölszállottak magasra, magasra a csillagok közé.

Amikor a lustává vált emberek reggel megtudták, hogy egy Tündér sincs már az Aranykertben, táncra perdültek örömükben, és boldogan kiabálták.

- Ránk maradt ez a gyönyörű és gazdag Aranykert. Nem kellenek ide a Tündérek! - kurjongattak örömükben.

 - Nélkülük is jól megleszünk. 

 A gyümölcsöket csak szedték, és ették, és a fákat, növényeket idegen emberekkel ápoltatták. Eljött annak is az ideje, amikor már a saját házukat is másokkal takaríttatták és az ebédet is mások főzték nekik. Így ment ez emberöltőkön keresztül. Csakhogy az arany erősen fogyatkozott, oly annyira, hogy már nem tudták megfizetni a kiszolgálók munkabérét. Ahogy fogyott az arany, úgy fogyott el a dolgos kéz is. Csak néztek egymásra az emberek, vakargatták a fejüket, hiszen már réges-régen elfelejtették hogyan kell fát metszeni, fát ültetni, hogyan kell terményt betakarítani és elraktározni, hogyan kell az állatokat etetni, gondozni, ételt főzni, hogyan kell ruhát varrni, cipőt készíteni. Nem tudtak már semmi kétkezi munkát elvégezni, hiszen emberöltőkön keresztül más végezte helyettük a munkát. A korábbi takaros kis házacskák pusztulásnak indultak, a fák évről- évre egyre betegebbek lettek, és az egyik tavaszon már ki sem virágoztak, így az idei termés is elmaradt. Az állatok is egyre betegebbek lettek, és elhullottak. Évre év telt és már csak a reménytelenség honolt az Aranykertben. A Tündérek holdvilágos éjszakákon, hófehér hattyúként, leszállnak és úszkálnak a patakban, és szomorúan siratják a pusztuló, valaha volt, szép Aranykertet. A szívük szakad meg bánatukban.  Az egyikük bizakodóan megszólalt:

 - Ne búslakodjatok, ha majd igen sokat szenvednek az emberek, észhez térnek, és megjavulnak.
De hiába vártak évről évre, bizony nem tértek észre az emberek, csak a nyomorúságuk nőtt. Egyik holdvilágos éjszakán az egyik Tündér, álmából felkelve a többieket így szólt hozzájuk.

- Testvéreim, figyeljetek rám! Segítsünk az embereken, adjuk vissza nekik a régi csodálatos Aranykertet. Mondjuk meg, hogy ez egyszer megbocsátunk nekik.

A Tündérek kórusban válaszoltak:

 - Csak akkor tudjuk elfogadni a javaslatodat, ha meggyőződünk arról, hogy legalább egy igaz ember él még közöttük.

 - Rendben, elfogadom a feltételt! Holnap öreganyókaként megyek az emberek közé, és hatalmas köteg fát cipelek majd a hátamon. Ha találok egyetlen embert, aki a segítségemre lesz, akkor megérdemlik, hogy mi is segítsünk rajtuk. 

 - Így legyen! - zengett a Tündérek hangja. Csakhogy hiába volt a jó ötlet, napra nap telt, de egyetlen egy ember sem jött az öreganyókává változott Tündérnek segíteni. A Tündérek már-már feladták a reményt, és ismét arra készülődtek, hogy vadhattyúként felemelkednek a csillagok közé, és soha többé vissza sem néznek a valaha volt szépséges Aranykertre. Ám az egyikük halkan megszólalt. 

 - Egyetlen, csak egyetlen egy esélyt adjunk még! 

 - Legyen így. - mondták a Tündérek, bár nemigen hittek abban, hogy történhet itt még csoda. Az utolsó napon azonban, mégis megtörtént a csoda! A nagy köteg fát cipelő öreganyókához odasietett egy ifjú.

 - Szegény öreganyám, alig bírod el ezt az óriási terhet a hátadon. Add ide, és mond hová vigyem ezt a köteg fát! 

 Az ifjú hátára vette a nagy terhet, de amint rápillantott az öreganyókára, látja ám, hogy egy gyönyörű Tündér áll előtte, aki így szólt hozzá.

- Kedves fiatalember, ezzel a tetteddel megmentetted népedet, mert a jótett helyébe mi is jót teszünk veletek. Kérem, vigyél el engem az otthonodba, hadd  köszönjem meg a szüleidnek, hogy ilyen rendes emberrel ajándékozták meg a Világot. 

Az ifjú halkan válaszolt:

 - Nincsenek szüleim, nagymamámmal élek egy szerény, egyszerű kis házban a falu szélén, a patak partján, jöjj velem. 

 Amikor beléptek a kerítéssel körbevett piciny, takaros kis kertbe, a nagymama éppen locsolta az apró kis virágokat, miközben kedvesen beszélgetett hozzájuk. A Tündér odafordult a nagymamához és ezt mondta:

 - Te nevelted fel azt az egy igaz embert, aki jótettével megmenti a népedet. Az unokádnak köszönhetitek, hogy visszaadjuk nektek az Aranykertet, úgy, ahogyan réges-régen pompázott. 

 A nagymama örömkönnyekkel a szemében nézett unokájára és ezt mondta:
  - Látod kisfiam, oly sokszor meséltem neked a hajdan volt Aranykertről, úgy, ahogyan nekem mesélte az én nagymamám. A Tündér eközben körbepillantott, és tekintete nyomán a kiszáradt fák megteltek élettel és egészséges gyümölcsökkel. Az ifjú kerekre nyílt szemekkel nézte a szépségesen szép Tündért, majd a gyümölcstől roskadozó fákat. Az igaz, hogy a nagymamája oly sokszor mesélt neki a múltbéli Aranykertről, de minden egyes alkalommal azt hitte ez csak amolyan szép mese, amit a nagymamája azért talált ki, hogy őt vigasztalja. Most azonban már tudta, hogy a mese, maga a valóság.

 - Nemcsak az Aranykertet kapjátok vissza, hanem mi magunk is itt maradunk veletek, hogy ismét boldogságban és gazdagságban éljünk együtt, ahogyan az a régmúltban is volt, - mondta a Tündér.

A boldogság és az öröm hulláma egy szempillantás alatt átölelte az Aranykertet. Az emberek a visszatért Tündérekkel együtt ünnepelték az ifjút, aki jó cselekedetével megmentette népét a pusztulástól. A Tündérek nemcsak a valaha volt gazdag Aranykertet adták vissza, hanem az emberek minden tehetségét, kézügyességét is visszaadták. A hálás, boldog emberek megígérték a Tündéreknek, hogy soha többé nem követik el azt a hibát, amit őseik elkövettek, hanem szorgos, egymást segítő munkával fenntartják azt, ami ismét visszaköltözött az Aranykertbe, és beléjük.

                              VÉGE 

Soha ne feledd! A valódi Aranykert, a Tündérek, a szorgalmas, és igaz emberek léteznek. Rajtad múlik, hogy életed során megtalálod-e azt a birodalmat, ahol ők élnek. Indulj bátran, ha megszületik benned az elhatározás, hogy megkeresd őket, mert az oda vezető út bár hosszú lesz, de Isten segédei, az Angyalok veled lesznek és kísérnek majd!